Mayerl rámpa 2012.06.17.

Erősen a jégkorszak végét járjuk, szerencséseknek mondhatjuk még magunkat,hogy otthonunk közelében állandó jeget, gleccsereket találunk. Pár generáció múlva nagy valószínűséggel nem lesz ez így.
2007 júliusában egyszer már játszottunk a gondolattal,hogy a rendes éves nyári alpesi mászásunkat a Grossglockner északi oldalában, a mayerl rámpa jéglejtőjén kezdjük. Akkor a rámpa alatti beszálló hólejtő szűkületben egy 30 méteres vízesés mutatta, hogy a körülmények nem éppen ideálisak a kánikula közepén a jégmászáshoz, még ilyen magasságban sem. Szerencsére akkor lepattantunk és azóta egyre bővülő tapasztalattal nézegettük a közeget. Egy jó éve figyeljük a körülményeket, hogy a legideálisabb májusi hónapban a megfelelő időjárást kihasználva kimásszuk az utat. Idén június közepén, pont a szezon legutolsó időszakában összeállt a régi csapat szabadságokkal bevédve, Besenyei Gyurkával kiegészülve, hogy teljesítsük a régi tervet. Passzos volt a menetrend, szombat hajnal 5ös indulással Miskolcról még aznap szerettünk volna az északi fal alatt a 3200 méteren a bivakházban aludni, hogy másnap kora hajnalban nekivágjunk az útnak. Erősen benne voltunk a délutánban, mire a szemérmesen felhőbeburkolódzó hegy lábához értünk. Az út a bivakhoz a gleccseren keresztül, a hegy északi falától ÉK-re húzódó függőgleccser rendszer alatt jobbra tartva, először a gleccser csiszolta sziklán pár száz métert, majd egy olvadozó hólejtőn húzódik. Éppen sötétedésre sikerült felérni a házhoz, ami csurig volt, csak Csabát tudtuk bepaszírozni a szardíniás konzervbe, mi placcot vágva a hóba, kint aludtunk a kellemes koratavaszi időben. A rohanás és az akklimatizáció hiánya miatt nem tudtuk tartani a menetrendet, korahajnalban szépen sorban szálingóztak el a partik a rámpához és a pallavicini kuloárhoz.
Hajnal 5kor mi is összevakarództunk és a napi vízadag legyártása és mászóképességem érdekében félórás susztermunkaokozta késéssel Balázsék után 6körül elindultunk Gyurival, ekkor már verőfényes napsütésben. Maga a rámpa északi fekvésével védve volt a nap rombolásától, ám a felette lévő fal pont telibe kapja a reggeli napsütést. Ahogy beértünk alá a beszálló hólejtőhöz, elindult az oroszrulett. A rámpa a beszálló lejtőből némi átmenettel egy enyhe balos kanyarral kezdődik, ahol még szinkronban lehet mozogni és jobbra a falba pakolni igény szerint. A rámpán aztán egy jó százast felkapaszkodva elértünk a jéghez, mely sima felülettel húzódik a kivezető szűkületig, majd 5 teli kötélhosszon keresztül. A vízjegekre jellemző formavilág itt nem létezik, épp némi fodrozódás és az olvadtabb rétegeken látszó jég- és
kőhullás okozta csúszásnyom. Na ezeket kerültük és ahol lehetett védett helyen, áthajló szikla alatt standoltunk. Mászni így is olyan volt néha, mint egy motorversenypályán menetiránnyal szemben biciklizni.
A legkritikusabb részen Balázs elsőrangú gondviselésének és a gondosan sisak mögé hajtogatott testének köszönhetően elmaradt a tompa puffanás, amivel a hegy a késői indulást bünteti, csak beijesztett, de azt rendesen. A mászás viszont a rámpán rendkívül szép, csak vádligyilkos a jégfelület simasága miatt.  Szintidőn belül sikerült kiérni a gerincre, ám a mátrix gyakorlóprogramban nem volt egyszerű megtalálni az utat, szerencsére az előző partik nyomainak halvány sziluettje mutatta az irányt. A gerincmászás, amit a kalauz 3 kötélhosszra ír, időközben megduplázódott és a citromfagyi állagú havas párkányok sem voltak segítségünkre. Végül délután 2 után értünk a csúcskereszthez, amit 11 éve az épp kitörő viharban láttunk utoljára elektromosan erősen töltött állapotban, első alpesi utunk során. Gyors vigyor után
lecsusszantunk a még mindig erősen havas déli gerincen, a normál úton. A menedékház nagy meglepetésre teljesen üres volt, így a gyógyító sör elmaradt, cserében a bivakrészen pont 4 ágy várt ránk megágyazva, amit némi életfenntartó szükséglet elvégzése után igénybe is vettünk.
A reggel felhő nélkül kezdődött ismét, így a keleti oldalban futó hoffmannsweget minél korábban akartuk magunk mögött hagyni, amig viszonylagos szilárdságát tartja a hó. Majdnem sikerült is, hétfő reggel 8-ra, pont mikor kezdődik a munkahét, lent voltunk a sziklán és az utat jól lehetett követni a nyomok és a törmeléken és a gleccseren kirakott jelzőpóznák alapján. A Pasterzen gleccser alsó vége 2001-es ittjártunk óta több száz métert hátrált és lejjebb került majd száz méter szinttel, ami azon kívül, hogy ennyivel többet kell visszakapaszkodni a kocsihoz, főként azzal taglózza le az embert, hogy belegondol annak az irdatlan jégtömegnek az eltűnésébe, amit még nem is oly rég látott. A gleccser alsó felét így is törmelékmező fedi, fehér szalagot már csak a Glockner alatt és attól feljebb látni. A parkolóhoz felkapaszkodva 5 évenként tábla jelzi a gleccser egykori pozícióját. Az érzés leginkább a kálváriaút végigjárásához hasonlít, csak pont fordítva vannak a stációk. Még pár hátra van tragikus befejezéshez. Annyi vigasz azért adódik, hogy tudjuk, itt is lesz feltámadás, bár azt még nem, milyen életforma fogja feljegyezni.
Konklúzióként levontuk a végén, hogy ennyire nem lehet kifeszíteni a húrt, mert éppen nem pattant el. Ha hasonló
kaliberű helyre megy az ember időt kell hagyni az akklimatizációra és a pihenésre, mert a rohanásnak csak nyögés és
magas rizikó faktor az eredménye.