A tavaly a bergelli gránitmagban töltött hét mély lenyomatot hagyott bennünk, az egyesületből Kapalló Pisti és Szamosi Barna még télen jelezte,hogy őket is érdekelné egy Vall di mellói mászótúra, uh a nyár közepén, ahogy megjött a jó idő, startoltunk a síkról. Követve a az Inn folyását, a forrásánál voltunk egy bő nap alatt a Maloja hágóban, előttünk a Bergell völgy gránittornyokkal körbebástyázott falvai.
Vicosopranoban találtunk remek kempinget, ahonnan másnap nekiugrottunk a hegynek egy ráhangoló túrára. Bő ezer méter szinttel felkúsztunk az Albigna víztározóhoz, melynek két oldalán másztunk, Balázzsal a Via Felicit, Barniék pedig a Placca del Lago-n két reibungos utat. A Mozaiko (Via Felici) a legfelkapottabb út a környéken, szinte a túristaútról indul és egyenletes 6-os körüli nehézséggel kanyarog fel a kompakt gránitfalon. Reibungplaccok, repedések váltakoznak, ahol nincs nitt, ott kiválóan lehet pakolni a repedésekbe. A 4. és 6. hosszban van némi nehézség, először egy széles, párhuzamos repedésben, ahol a kéz és láb beékelését lehetett gyakorolni, a felső kulcshosszban pedig egy balra kifordítós lekerekedett kézrepedésben kellett megtalálni a falon a segédfogásokat és lépéseket, az ólajtó efektus kivédésére. Leereszkedés a toronyról túloldalt balra egy hosszból és körbe ösvényen séta. Remek gránitmászás ideálisan biztosítva, tetszetős. Barniéknak is nagyon bejött a hely, fel is költöztek másnap a tározóhoz a svájci turizmust támogatva libegővel, egyszer elég volt megjárni a túlméretezett tófalat. Mi Balázzsal egy hosszas állapotfelmérés, esélylatolgatás és szájkarate után a Bernina felé vettük az irányt.
A völgyben a szokásos csilisbab elfogyasztása után hajtóanyaggal telve nekivágtunk a hegyeknek. Az edzés hiánya hamar kiütközött, a menedékházba késő délután értünk fel. Némi duzzogás után adtak helyet a matraclágerben, de közölte a menedékház üdvöskéje, hogy ez Nyugat-Erópában úgy szokás, hogy telefonon előre foglalunk helyet. Megspórolhattunk volna egy jelentősebb összeget, bivakcuccunk volt, de inkább beköltöztünk a szobába a lehető legjobb körülményt kihasználva a csúcstámadáshoz. Megállapodunk egy 4 utáni kelésben, de az éjszaka a többi 20 ember életjeleivel volt tele, így az első ébresztőórára mindenki pánikszerűen hagyta el a helyiséget. Mi rögtön nekivágtunk a hegynek még sötétben, irreális körülmények közé csöppenve a gleccserzúgásban törmelékes sziklák között szlalomozva. Egy fél óra araszolás után tűnt fel, hogy senki sem jön utánunk. Ekkor közölte Balázs, hogy még csak negyed négy van, azaz jó másfél óra múlva lesz világos. Hálótársaim vérére szomjaztam, de inkább leültem szundítani a sziklák tövébe. 20 perc után Balázs már nógatott, hogy jönnek fel a fénykígyók a törmeléken. Másztunk a sötét sziklákon, mire megérkezett az első fújtató csapat, élükön egy ifjú Kóbor Jancsi imitátorral. Hirtelen nagy nyüzsgés lett, így elengedtük őket, keressék ők sötétben az útvonalat. Párszáz méter után elértük a gleccsernyelvet, ahol csatoltunk és nekiveselkedtünk az kunkorodó hegyoldalnak. Napfelkeltére fent voltunk a nyergen, 3400 méteren, döbbenetes kilátással. A völgyekből épp kószáltak fel a felhők a hegyoldalon, a Monte Rosától a Wildspitzig látszott az Alpok csipketerítője. Pár kötélhossz könnyebb mászás és egy torony kikerülése után elértük a fő célt, a Biancograt jégszalagját. Magasztosan kúszik az égbe ez a fehér sugárút, tekintélyes szintemelkedést produkálva. Himalájai mászókat meghazudtoló menetelésbe kezdünk, ismét kijött az aklimatizáció hiánya és az Albignán összeszedett napfényiszony, amitől már vörösödött a fejünk. Ismét végtagsorvadást és nemzésképtelenséget kívántam a bringám eltulajdonítójának, aki miatt most bkv-től petyhüdt lábbal taposom a szintet és függőként adagolom az aszalt szilvát. 11-re el is értük a Biancograt végét, ahonnan elénktárult az igazi nehézség, 5-6 kötélhosszni liftezés a csúcsig olvadozó hóval takart sziklás tornyokon.
A következő pár száz méteren volt felhalmozódva a hegy aznapi emberadagja, így mi is beálltunk a sorba. Hosszú órák teltek az araszolással, mire beérett a napszúrás és a hegyibetegség. Közben megérkezett egy egyedül mászó német csóka, akit bevettünk a kötelünkbe, nehogy eggyé váljon egy olvadéklavinával. Az utolsó firnes, sziklás tornyot leküzdve, fönt voltunk 1 után a csúcson, ahol épp hogy elfértünk páran. Az élményt erősen tompította az egyetlen vágyunk, egy árnyékos fekhely és az előttünk húzódó havas-sziklás gerincszakasz között álló erős diszharmónia. Még másfél óra szinkronmászás és három ereszkedés volt osztályrészünk, melyet Balázs még megspékelt egy kiadós orális ürítéssel, amivel az aktuális erőnlétünket demonstrálta. A Marco e Rosa házban spontán mászótársunk, Bernárd elintézte, hogy legyen férőhelyünk, amit Balázs rögtön érvényesített. Én még próbáltam konyhatündérkedni, de csak egy szegényes lágerkosztot sikerült prezentálni. Reggel felajánlottuk Berninek a segítségünket a lejutáshoz, amit a gleccseren combig hasadékba szakadva értékelt csak igazán. A hegy lábánál elváltunk egy korty tűzesvízzel ünnepélyesítve a nemzetközi mászótúrát és mire lekeveredtünk a túristaútra leszakadt az ég végszóra. Kijátszottuk magunkat a hegyekben, uh Barniékat felvéve ideálisabb körülmények felé csorogtunk.
A Sasso Remenno bevált kempingjében berendezkedtünk, kisimítottuk idegszálainkat és másnap áthangoltunk finomabb mozdulatokra. Val di Mello bejáratánál a legelső tömb egy vízeséssel kettészelt minimalista reibungtábla, melyen beállítottuk az ideális lábtartást a tapadásos mászáshoz. Pihenőnaphoz kijárt a patak melletti szundítás, ahol az olasz családok medencéket fűztek le a gránitfövenyen, így zsibongó stranddá változott a mászók szentélye. A nyaralás hangulata így lett teljes. Délután még lenéztünk a Sasso Remenno tömbjére, ahol befejeztük a sort a tavalyról maradt utakkal, mire estére megjött a mediterrán monszun. Másnap még volt egy elkeseredett próbálkozásunk, de több órás sétakocsikázás után a sasso remenno felett tudtunk mászni 2 hosszt szemerkélő esőben, majd a vacsora mellett a hazaútról döntöttünk. Reggel szokatlanul jó időre ébredve még egy búcsúmászást prezentáltunk az előző napi tömbön, ahol sikerült kimászni az eddigi legnehezebb reibungos utat 6b-ért és fél liter bőrön át kipréselt vízért.
Bár Val di mellóban nem sikerült semmi nagyobb tervet megvalósítani, de csiszoltuk a lépéstechnikát és megismertük a svájci oldalt is a túrán. Barniék is kóstolót kaptak az alpi mászásokból, az ideális gránitból és a gleccser csiszolta falakból és ismét tudtunkra adták a hegyek, hogy nem lehet nagymellénnyel átverni őket.
Német-Bucsi Attila
Képek itt: